A szerző írása eredetiben >>> ide kattinva <<< is olvasható.

 

Az olyan filmek hatására, mint a Piszkos tizenkettő vagy a Kelly hősei, gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, mint téma. Rengeteget olvastam róla, olyan aspektusokról is, amikről nem szokás beszélni.

A harc, melyben ölni kell, melyben meg lehet halni, sajátos idegállapotot idéz elő. Az ember vagy összeroppan, vagy felveszi a ritmust, felveszi azt a sebességet, amire szükség van – és majd csak akkor kattan meg, amikor épp nem harcol, épp eltávon van, vagy véget ért a háború, és megbolondul a civil élet „lassúságától”.

A második világháborúban Hitler egyik legnagyobb gondja az volt, hogy a katonái bő fele képtelen volt ölni. Inkább vállalták a börtönt, sokan a kivégzést is, néhányan meg azzal próbálkoztak, hogy szándékosan mellélőttek. Mai szóval pályázatokat írtak ki, hogy megtalálják a módszert, mellyel rá lehet venni a katonákat az ölésre.

De a harcok talán legtragikusabb része a baráti tűz volt: a csőlátásban szenvedő, felpörgött, vagy bepánikolt katonák a saját bajtársaikat, adott esetben saját barátaikat lőtték agyon, mert a másodperc törtrésze alatt nem tudtak különbséget tenni. Valamikor régen a katonákat papagájnak öltöztették, rendkívül feltűnő, kék, vörös, és hasonló színekben pompázó ruhába bújtak, hogy a harc hevében is képesek legyenek megkülönböztetni egymástól a bajtársat és az ellenséget.

 

 

A háborús retorika, azaz szóhasználat, minden részletében manipulatív. Emlékszem, amikor iskolában a történelemtanár magyarázta, hogy Churchill lebombázta Hitler városait. Ez retorika, manipulatív, hatásvadász megfogalmazás, ami köszönőviszonyban sincs az igazsággal.

Churchill nem ült repülőgépbe, Hitlernek nincsenek városai. Az is retorika, hogy Hitler a nyomás ellenére kitartott. Persze, hogy kitartott, mivel nem volt nyomás. Neki voltak kezei, meg lábai, meg feje, meg heréje, meg veséje, meg mája, és így tovább, és ha nem a „városait” bombázták volna, hanem a testrészeit, hirtelen egy pillanatig sem tartott volna ki.

A valóságban Churchill, valahol messze minden harctól, ült egy szobában, és kiadta a parancsot a tisztjeinek, a tisztek tovább tolták az utasítást a vonalaikon, míg végül több lépcsővel lejjebb, valakik beültek a repülőgépekbe, és felszálltak.

A valóságban Hitler, valahol messze minden harctól, ült egy szobában, majd valaki makulátlan egyenruhában bebocsátást nyert hozzá, és jelentette, hogy az angol légierő bombázott itt és itt. A retorika azt hazudja, hogy ezek az emberek részt vettek a háborúban. Pedig nem vettek részt benne. Nem voltak ott. A közelben sem voltak.

 

 

Ha két ország, vagy két katonai/gazdasági/politikai tömb egymás ellenében kíván fellépni, nem háborús eszközökkel, akkor jönnek a szankciók.

Az embargó szó tilalmat jelent, olyan, a nemzetközi jog szerint nem agresszív, a másik ország belügyeibe nem beavatkozó cselekedetet, amely meggátolja a kereskedelmet, a szállítást, bizonyos esetekben a közlekedést is.

Például, 1950-ben az Egyesült Államok embargót hirdetett Észak-Korea ellen, amely azt jelentette, hogy az USA nem kereskedett Észak-Koreával, nem szállított oda semmilyen árut, és nem vásárolt semmit.

Ha egy államközösség rendel el embargót egy olyan országgal szemben, amely import vagy export nélkül nem életképes, az olyan mértékű gazdasági, vagy szociális kárt okozhat annak az országnak, amely az összeomlásához vezethet.

Az embargóval az a probléma, hogy ez is csupán színjáték, hiszen olyanokat károsítanak vele, akik nem érdemlik meg. Egy diktátor által hozott döntések miatt embargót vezetnek be az egész ország ellen, ami sújtja a népet, de nem érinti a diktátort, aki továbbra is ugyanabban a luxusban fog élni, mint addig, és beszerez mindent, mint addig.

 

 

A háború a legmagasabb politikai körökben születik meg, ott képződnek az indokok, ott hozzák meg a döntéseket – de a háború hatásai ebben a körben nem jelennek meg.

A háborúnak vannak valós, és vannak retorikai indokai, és mindkettő a magas-politika körében jelenik meg. Az átlagembernek nincs tudomása ezek felbukkanásáról, nem lát bele ebbe a körbe, nincs befolyása erre a körre.

Az, hogy a második világháború végnapjain Hitlert beszorították Berlinbe, legenda. Retorikai fogás, mely azt próbálja behozni a témakörbe, hogy a magas-politika köre is végül érintetté vált, mert 50 millió halott árán Hitlert is elérték a harcok. A leggondosabb módon nincs egyetlen bizonyíték sem arra, hogy Hitler Berlinben volt, és meghalt.

Lehetséges, hogy a magas-politika felett is van egy vagy több kör. Témánk szempontjából ennek nincs jelentősége. Annak viszont van, hogy az a kör, ahol bizonyíthatóan, követhetően meghozzák a döntéseket a háborúról, létrehozzák az indokokat és ideológiákat, nem az a kör, ami elszenvedi a háború hatásait. Az a kör pedig, amely elszenvedi a háború hatásait, nem vesz részt az indokok kitalálásában, az ideológiák kifejlesztésében, és a döntések meghozásában.

 

 

Ezek vagyunk mi. A fejünk felett hozzák a döntéseket, olyan valós okok miatt, amiket nem ismerünk, retorikai hazugságokat kapunk indoklásként, és minket áldoznak fel olyan harcokban, amiknek egyetlen részéről sem tudjuk, hogy miért van.

Valamikor írtam egy cikket arról, hogy a politikai felelősség nem képzelhető el olyan államberendezkedés mellett, amelyben a kormányt soha nem éri el saját döntéseinek a következménye. Ha az aktuális magyar kormány hibás döntéseket hoz, amik miatt az ország háborúba kerül, vagy polgárháború robban ki, vagy gazdaságilag összeomlik, vagy milliók kerülnek az utcára és halnak éhen, az nem jelent semmiben sem változást a kormányt alkotó politikusok életében: nekik akkor is jár a luxus, a védettség, a herendi porcelán, a mesterszakács menüje, a lágy muzsikaszó a páncélozott limuzinban. Márpedig úgy felelős döntéseket hozni, hogy annak hatásai konkrétan SOHA nem érhetik el azokat, akik meghozták, nem lehet. Egész egyszerűen egy ilyen rendszerben a politizáláshoz nem kötődik hozzá a realitásérzék, mert egy elszeparált, mesterséges világban zajlik.

 

 

Háború folyik itt a szomszédban. Mindenhonnan ömlik a retorikai hazugság, és még az is vérlázító.

Az ukrán kormány egy része elfogadja az egyébként tisztességes ajánlatot, a másik része nem. Felmerül a kérdés, hogy hogyan merészel bárki olyan döntést hozni, ami nem a békét szolgálja? A válasz ebben a cikkben van benne: úgy, hogy nem érintik a következmények. Úgy nagyon könnyű keménynek lenni, kitartani, és döntögetni, ha az emberrel nem történhet semmi rossz.

A területi viták a legátlátszóbb retorikai hazugságok.

A legteljesebben lényegtelen, hogy egy terület hová tartozik. Nekem abszolút lényegtelen, hogy a város, ahol élek, Magyarországhoz, Oroszországhoz, Törökországhoz, Kínához, Kanadához, az Egyesült Államokhoz, Marokkóhoz, vagy Grönlandhoz tartozik, ha normális életet tudok élni benne. És ugyanennyire lényegtelen, hogy hová tartozik, ha nem lehet benne normális életet élni.

Ukrajna most egy színpad, melyen színi előadás zajlik. Csupán egy dolog egészen biztos. Az a kör, ami ezt okozta, ami ezt az állapotot fenntartja, nem az a kör, melyet érint. A halottak, a menekültek nem a döntéshozói körből kerülnek ki.

Remélem, lesz egyszer egy világ, amiben nincs politika.